Gondolkodom tehát...
Gondolkodom, tehát fáj a fejem és megnehezíti az életem. Tényleg, miért gondolja azt az ember, hogy minél többet tud, annál könnyebb lesz az élete? Mert pont fordítottan igaz; minél többet tudok, annál nehezebben kezelhető az életem.
Tudatosan élni számomra most már azt jelenti, hogy szinte mindent megkérdőjelezek, amit teszek, áldozva ezzel nem keveset az objektivitás oltárán.
Csak néha az objektív szemléletmód és felfogás csak megbonyolítja a napokat. Az ember minél többet tapasztal és ismer meg, annál több lehetőséget lát meg mindenben, ami folyamatosan egyre nehezebbé tesz egy-egy döntést.
A tudatlanok valóban boldogok... De azt hiszem kell lennie egy határnak, ahol a tudás mennyisége és minősége már nem hátráltat, hanem előrevisz.
Azonban vajon észrevesszük-e, mikor értünk ehhez a határvonalhoz?...
Bizalom, hit
Az utóbbi időben több tapasztalatot szereztem a címben említett két fontos dologról. Az emberek akik körül vesznek mind-mind más kapcsolatban állnak velem. Egyrészt ez is ébresztett rá arra, hogy milyen sok dimenziója van a bizalomnak.
"Szeretném, hogy bízz bennem" - az egész tapasztalat hullám ezzel a mondattal kezdődött, amelyet egy ismerős mondott, miután nem várt hirtelenséggel közelebb kerültünk egymáshoz, más formában, mint addig. Már akkor cinikusan álltam a kijelentéshez, hiszen tudtam, hogy ez olyasfajta "ámító szöveg", amivel mesterségesen erősíteni akarja a kapcsolatot a tag, vagy csak el akar érni valamit a bizalmamba férkőzés által. Persze jól esett, jól lett volna elhinni, hogy komolyan gondolja. Kit tudja, még az is lehet, hogy akkor valóban komolyan gondolta. Viszont az azóta történtek fényében... Inkább látom úgy, hogy akkor az egy felelőtlen kijelentés volt, ugyanis különböző érdekek és kapcsolatok miatt van köztünk egy egyet-nemértés és ez úgy érzem aláássa a bizalmat, legalábbis egy bizonyos szinitg. De ez csak egy példa volt a bizalom sok fajtájára.
Azonban az, ahogy használjuk ezt a fogalmat, és ahogy bánunk a jelentésével, egyfajta megerőszakolás, hiszen megbízni valakiben, rengeteg erőbe és időbe telik. Sokan dobálódznak vele, de szerintem kevesen tudják átérezni a igazi jelentését, vagy mélységét.
Igaz, az is bizalom, amikor kölcsönadom egy kollegámnak a könyvemet és elhiszem neki, hogy ha kiolvasta valóban visszahozza. Az is bizalom, amikor megkér valaki (pl. a tanárod), hogy nézd meg a kocsija be van-e zárva, vagy hozz neki oda valamit a kint felejtett táskájából. Komolyabb szint már, amikor különböző megbízásokat kap az ember, feladatokat, amelyeknek a sikeres elvégzését várják tőle, mert tudják, hogy megbízhatnak benne, elhiszik, hogy képes rá. A legmélyebb szint, pedig a család bizalma, az adja a legerősebb kapcsolatot, és én legalábbis, ezt az erős kapcsot, erős bizalmat keresem, illetve szeretném elérni minden számomra fontos kapcsolatban. Persze ezáltal több sérelmet is okozok magamnak, mint kéne.
A másik dimenziója ennek a hit. Mert ha megbízol valakiben, hiszel is neki. Fontos "cselekvésnek" tartom, mert ha hiszek valakinek akkor egy mélyebb, bizalmasabb kapcsolat jön létre.
Azonban a mai világban és a mostani tapasztalataimmal egyre kevésbé tudok hinni és megbízni az emberekben. Már sokszor gondoltam arra, hogy lehet, bennem van a hiba, hogy túlérzékeny vagyok, hogy valami nincs rendben a szociális érzékemmel. De aztán azt veszem észre mindig, hogy inkább másoknak nincs rendbe valami a hozzáállásukkal. El szoktam bizonytalanodni, bár ha belegondolok, hogy ki hogy viselkedik velem, akkor mindig arra lyukadok ki, hogy nem nálam van a gond. Sajnos sokszor egymás fejének vágunk olyan dolgokat, amiket lehet nem gondolunk komolyan, de mégis az addigi törékeny bizalmat szétzúzza. És ez egy fontos pont: a bizalom törékeny! Mint egy üvegváza, csak finoman lehet kezelni, mert ha még véletlenül is meglökjük, vagy elejtjük darabokra törik.
Ennek ellenére az emberek manapság túl hamar mennek bele bizalmi kapcsolatokba, és aztán táncolnak ki belőle. Ez viszont nagyon ártalmas, főleg a másik fél számára is, de a cselekvő félnek is, csak hosszabb távon, hiszen összezavarodik, mit is akar.
A modern, fejlett világnak egyik nagy gondja a választás végtelensége, a túlkínálat, a bőség zavara. Az emberek nem tudják mit kezdjenek magukkal, és ez kihat a kapcsolataikra is.
Őszintén szólva kicsit paranoid vagyok ezért az emberekkel kapcsolatban, mert sosem tudhatom mire számíthatok tőlük.
Megoldás? Persze találni kell egy megoldást, mert egyébként az ember elveszik a külső hatások áradatában. Nem is megoldás a jó szó, inkább egy értékrendszer, amihez viszonyítunk. Ha talán kitartok a saját értékrendszerem mellett, könnyebb lesz eligazodni az emberi viselkedés-formák közt. Az objektivitás vágyát ugyan messze lököm akkor, de biztosabb lehetek magamban és a hitemben.
Boldogság
Persze könnyű ilyen szavakkal dobálódzni, mint boldogság, de mögötte több rejlik egypuszta gondolatnál, vagy fogalomnál.
Körülbelül egy hónapja volt egy meghatározó beszélgetésem a fodrászommal, aki egyben jó barátom is. Mindig is jókat beszélgettem vele lelki, illetve magánéleti dolgokról, de most olyat mondott ami meghatározta az utóbbi négy hetemet. Hozzá kell tenni, hogy most nyugodtabban is zajlott a beszélgetésünk, mint egyébként, mert nem volt már más rajtunk kívül a szalonban.
A következő pár sorban azt írom le, mi az, ami megfogott a beszélgetésből és mit szűrtem le magamnak, amely alapján azóta is élek.
Az utóbbi pár hónapban elég boldogtalan voltam, nem volt senkim, erőltetett életmenetet folytattam, folytatok, sokat dolgoztam, nem volt időm sok mindenre. Meglehetősen sokat is panaszkodtam emiatt, de persze jobb nem lett tőle.
Aztán rájöttem, miután beszélgettünk a fodrászommal; igaza van... az állandó panaszkodás, boldogtalanság nem vezet sehova, csak lefelé maximum. Én pedig ráadásul még érzékeny is vagyok az ilyen ingerekre, jobban feltűnnek a rossz dolgok (és jobban meg is viselnek), mint a jók.
Rossz ez, rossz az....de mi a jó? A sok gondból utólag én is egyértelműnek látom a problémát.
A probléma magja pedig az, hogy magamat félretéve abszolút másba ás más valakibe helyeztem ki a boldogságom alapját.
Megértettem: ha állandóan más valamitől, vagy más valakitől teszem függővé a boldogságom, sosem fogom megélni azt.
Ha majd egymagam is boldog és jó kedvű vagyok, akkor az a környezetre is kihat és bevonzza a többi boldogságot.
Így egyfajta lelki nyugalmat lehet találni általa....
Szerelem
Szerelem - amikor ezt a szót hallom, mindig eszembe jut: mi lehet az? Mi az, ki vagy te? - kérdezném....
Biztos mindenkinek más... van, hogy korán jön, van, hogy nem jön. Előfordul, hogy hamis. Olyan, mint egy rejtőzködő madár, ami egyébként gyönyörű színekben pompázik. Mindenki tudni véli, hogy milyen, de azt, hogy valójában milyen...senki sem tudja. Sokan azt gondolják már látták és átélték az igazi szerelmet...
Én nem tudom, milyen. Nem láttam még az igazi arcát, csak álarcokat azt hiszem... Talán túl korán is ismerem fel valamiben a különböző álarcokat. Azt hiszem; ez szerelem. De mindig figyelmeztetnem kell magam: nem! Figyelj oda! A szeretet sokrétű és nagyon értékes kincs. Nem szabad csak úgy osztogatni.
Szerintem nem csak én vagyok úgy vele, hogy szívesen osztogatok szeretet, szeretetért cserébe. De ez nem helyes.
Meg kell válogatni kinek adjuk oda e drága és mindig megújuló kincsünket. Ez a kincs gyengévé és egyben erőssé is tesz bennünket.
Ezért is kell vigyáznunk rá. Finom bánni vele... egyszerre naiv és kiábrándult. Gyorsan jön és lassan múlik el. Amikor elmúlik és újra jön; rájössz, hogy mindenki helyettesíthető. Persze nem akárkivel. Senki sem helyettesíthető akárkivel. Csak aki arra érdemes.
Mégis naiv. Mert két hét elteltével előbukkant. Felvette álarcát és minden erejével igyekszik elhitetni velem, hogy ő az. De hogy valóban A Szerelem-e...az idő mondhatja csak meg.
És mivel mindenkinek mást jelent...sajnos sok időbe is telhet, amíg kiderül.
Nekem a szerelem tiszta. Fehér és fényes. Időtlen. A térben nem elhelyezhető. Szférikus. Utópisztikus.
Sokat számít számomra. Lelki békét és állandóságot akarok általa megvalósítani...de hogy ez valóban lehetséges-e...Az állandó változásba egy kősziklát szeretnék lefektetni. Aminek alapja lehetne a szerelem. Amely később átalakul szeretetté, de kitartó, megértő és mély érzelemmé. Amely túlmutat minden emberi butaságon és gyarlóságon.
Hol vagy? Létezel egyáltalán? Milyen az igazi arcod?
Célok
Érdekes belegondolni, hogy régen mit akartam elérni, és mit sikerült megvalósítani belőle mostanra. Azok a célok olyan...távolinak tűnnek, és az újak talán még távolibbnak.
Egy célt elérsz, szinte nem is értékeled, mert hozzászoksz, és jön a következő elérendő dolog. Kamasz koromban például sok barátot, bulikat, népszerűséget akartam. Most úgy kellett észrevennem, hogy rengeteg ember vesz körül, akik szeretnek, sok barátom, kedves ismerősöm van, sőt még olyanok is akadnak akik többet is szeretnének kapni az életemből.
Ha belegondolok ez pár év alatt, cirka 7-8 év alatt zajlott le. Ijesztő, de egyben motiváló is, hogy viszonylag rövid idő alatt mennyi minden változik, változhat meg.
Ennek tudatában próbálom meg élni az életem a továbbiakban, hátha tudatosabban még többet leszek képes elérni.
Albérlet
A már régebben említett költözés által félig meddig önálló lettem, és albérletbe költöztem. Mégis sűrűn vagyok itthon, mert segítek itthon. Anyumnak el kell a segítség lévén egyedül van. Szerencsére nagyon olcsón lakom egy régi havernál, így nem fáj anyagilag, ha épp nem ott vagyok.
Persze szívesen vagyok ott, a belváros közepén, minden fél órányira van, de két kerék közt őrlődöm mégis.
Egyrészt nehéz attól az állandóságtól és biztonságtól elszakadni, amit az otthon kínál. Igaz ezt az új lakást nem érzem az otthonomnak már annyira, de mégiscsak az otthonom. Kényelmes, hogy főznek rám, minden itt van, egy helyen, de mégse a legjobb, hiszen másik oldalról meg állandóan alkalmazkodni kell a másikhoz. Illetve anyum akkor is itt van ugye, amikor egyedül szeretnék lenni. Vagy akkor is rajtam lóg, amikor nem kívánom a társaságot. Egyébként nagyon szeretem, habár néha (főleg amikor összekerül a testvérével) a halálba tudnak kergetni. Belefurakodnak az életembe, erőszakosan bele akarnak kukkantani, amivel csak még messzebb tolnak maguktól, de majd egyszer talán rájönnek. Nem is ez a lényeg, vissza a témához.
Szóval egyrészről egyfajta kényelmesség, lustaság győzedelmeskedik bennem. Másrészről tök szívesen vagyok önálló, és jól esik néha a nyugi és magány. Anyum viszont igen nehezen kezeli azt, hogy már ennyire sem lát bele az életembe, és hogy keveset vagyok otthon. Azt mondja tudja, hogy ez az élet rendje, de persze tudom én, hogy igazából ő úgy gondolta, hogy én majd csak akkor költözöm el, ha megházasodom. Haha. Mindegy. Szóval akár még odáig is elmegy, hogy megsértődik, amikor bent lakom a belvárosban. Merthogy nem segítek otthon és mindent neki kell csinálnia. Szörnyű, amikor ilyen vádakkal dobálódzik, de én meg közben vágyom a saját életre.
Így a kettő közt, a kényelemes otthon melege és a saját élet izgalma közt őrlődöm és nem tudom, hogy találok-e majd á megoldást...
Oroszlán
A csillagjegyem oroszlán. Hogy ez miért érdekes? A jellemzése miatt. A legtöbb leírásban megjelenik, vagy céloznak rá, hogy szereti az állandóságot. Ez összefügg azzal, hogy szeret irányítani, átlátni a dolgokat, azok fölött állni. Ha ezek nincsenek meg, akkor az negatívan hat rá.
Ez nálam is így van. Persze mivel senki sem egyforma, így az azonos jegyű emberek sem. Nálam az állandóság dominál, az fontos számomra. Erre akkor jöttem rá, amikor visszatekintettem az elmúlt 2-3 évre.
Ebben az időszakban rengeteg változás történt, évente váltogattam a munkahelyem, elvégeztem egy sulit, kezdtem egy másikat, rengeteg új embert ismertem meg, és a közelmúltban el költöztünk arról a helyről ahol 23 éven keresztül éltem. Ez most kicsit sok volt ha belegondolok. Persze ez az én bajom, hogy mindig bele kell gondoljak a dolgokba.
Ijesztő visszanézni. Látok arcokat akik szinte idegennek tűnnek, de mégis ismerősek. Ismeretlen ismerősök. Tudom kik ők, mindenre emlékszem velük kapcsolatban, de már nincs például kommunikáció köztünk. Pedig anno akár hetente többször is találkoztunk (kollega, haver, táncpartner...).
És most ahogy visszanézek, olyan mintha egy idegen emlékeit látnám. Ijesztő....
Tudatosan
Szerintem nem vagyok azzal egyedül, hogy tudatosan próbálok élni. Úgy általában. Környezet-tudatosan, szociálisan, egészségileg. De az embernek vannak ösztönei. És arra vagyok kénytelen rájönni, hogy ez a kettő a tudatosság és az ösztönök, nem férnek meg egymás mellett.
Egy idő után választanunk kell, vagy az egyik, vagy a másik.
Múlt
Valahogy érdekes állapot az, amikor az ember a múltban él, de a jelenben is vannak számára kedvelt dolgok.
A múlt mindenkit meghatároz, csak kérdés mennyire. Egyáltalán keveredhet-e a jelen részlete a múlttal? Vajon régen tényleg jobb volt? Lehet élhetetlen vagyok kicsit... :)
utak
Itt ülök, és arra gondolok már nem először, hogy vajon jó úton járok-e. Persze nem véletlenül jut eszembe újra és újra.
A mostani munkámmal nem teszek semmi (az én értelmezésemben) hasznosat, a sulit végzem, de hogy mit fogok vele kezdeni nem tudom, az előző szakmámmal se vittem sokra.
Tudom, hogy nem vagyok hülye, valamire vinnem kéne ebben az életben és kamatoztatni az értelmem, de nem tudom hogyan.
Egy szó, mint száz: szeretnék valami hasznosat tenni, valami kreatívat. Miért érzem mégis úgy, hogy a nagybetűs élet nem enged ennek teret?....
Utóhatások
Őszintén szólva meglepődtem magamon. Régebben is voltak olyan felismeréseim magam felé amiken kicsit fennakadtam, de semmi nem volt akkora lökéssel, hatással az életemre, mint a költözésünk.
Majdnem összetört, vagy talán össze is tört, és amit összeraktam belőle, hát az valami egészen más, mint előtte volt. Nem arról van szó, hogy megtaláltam valami üdvözítőt, továbbra is keresem és felfedezem magam. Amit találok, az pedig néha kissé meglep.
Gondolok itt arra, hogy egészen pár hónappal ezelőttig mondhatni "kapcsolatfüggő" voltam, tehát igen ki voltam éhezve egy párkapcsolatra, arra, hogy legyen valaki mellettem, arra, hogy szerelmes legyek.
Aztán a költözés okozta lelki válságból kifele arra lettem figyelmes, hogy ugyan értem és élvezem egy kapcsolat előnyeit, még sincs szükségem rá. (off: igen a még sincs külön írandó ;) ).
Emellett azt vettem észre, hogy nem a kapcsolat létrejöttére vágyom, hanem sokkal inkább az addig tartó utat. Nem a randikra gondolok, hanem a flörtölésre. Nyilván oka van ebben annak is, hogy rájöttem, hogyan, milyen hozzáállással kell szembemenni egy kiéhezett férfi tömeggel (pl. egy buliban), és így mennyire lehet élvezni ezt a fajta "játékot".
Ez most úgy hangzik, mintha jól lenne ribancoskodni, pedig nem erről van szó. Jó játszani, bizonyos határokon belül. Sosem sértenék meg senkit, de nem is vagyok én akkora szám, hogy nagyon bele tudnék merülni ebbe, de azért vannak sikereim na.
Ahogy ezt felismertem (körülbelül egy időben a lelki válságból való kilábalással), rájöttem, hogy ez valószínűleg valami pótcselekvés lehet, olyan mint amikor valaki csokit eszik ha szomorú. Hihetetlen mód megnőtt az..."éhségem" ha lehet így nevezni.
Persze mivel nem halt ki belőlem a kapcsolat utáni áhítozás, összejött egy aminek máskor örülnék, de nem most, mert e kettősség meggátol ebben. Ráadásul a befolyásolhatóságom is közrejátszott ebben, hiába próbálom eltüntetni, meggyőztem magam, hogy jó lesz.
Pedig tudtam, hogy nincs időm és energiám egy komolyabb kapcsolatra. Egyelőre a sebeim nyalogatásával és ennek az új "hobbinak" a kiélésével kéne, hogy foglalkozzak. Nem tudom miért, és nem érdekel, mennyire helyes, vagy helytelen.
Az érdekel, hogy ezek mind egyfajta utóhatások, amelyek most felkavarják az életem és nm hagyják leülepedni, megnyugodni.
önismeret
Szerintem sok ember megijedne attól, ha valóban rátalálna a valódi önmagára. Pedig milyen sokan keresik...
Az alma átka
Egészen meglepő lesz a címhez képest, hogy hova fogok kilyukadni a gondolatmenettel ebben a bejegyzésben, de a leírásra várakozó téma, már jó egy hete érlelődik bennem. Persze rájöttem, hogy megint nincs új a nap alatt, valahol, valamilyen módon ezt már más(ok) is leírta.
Alapvetően egy film késztetett gondolkodásra, illetve adta az ötletet. Felvetette azt a dilemmát, miszerint, vajon jó-e az, ha mindenki azonos esélyekkel, azonos tudással létezik a társadalomban. Továbbgondolva: jó lenne-e, ha mindenki szert tenne ugyanolyan szintű tudásra?
Ha mindenki ugyanazt és ugyanúgy tudná (és most inkább beszélünk képességekről, kompetenciákról, mint egyes szaktudásokról), akkor fennáll egyfajta káosz veszélye.
Tegyük fel, hogy mindenki egy nap úgy ébredne, hogy tudná, hogy kell jól üzletelni a tőzsdén. Vagy, hogy tudná, mi a sikeres cselekvési terv, hogy megállítsa a népességfogyást Európában. De még számtalan példát fel tudnék sorolni.
A lényeg, ha mindenki egy azonos kompetenciával rendelkezne, az nem biztos, hogy érdemi párbeszédet, vagy együttműködést váltana ki.
Az emberek örülnének, hogy képesek valamire, amire előtte nem, és megpróbálnák kihasználni.
Nézzük csak az első példát: mindenki tudja, hogy kell sikeresen forgatni a pénzt (saját maga számára) a tőzsdén. Mi történne? Valószínűleg elég hamar összeomlana a gazdasági rendszer a világban, mert hirtelen olyan mértékű pénzmozgások kezdődnének, amelyet valószínűleg nem igazán élt még meg a világgazdaság. Tudom, ez túlzásnak tűnik, mert a 10 éves gyerek nyilván nem tudja kezelni a pénzét és az öreg néni sem fog tőzsdézni, és a megmaradt 95%-a a társadalomnak sem egyszerre fogja elsajátítani a képességet, de ha történelmi távlatokból nézzük a történetet, máris hihetőbbnek tűnik. Főleg manapság, amikor az információ a lehető leggyorsabban terjed.
Abból, hogy mindenki ugyanazt, ugyanúgy tudja, nem egy szép, igazságos, kiegyenlített világ lesz, hanem egy anarchista káosz. Többé nem szorulunk egymás segítségére, hiszen én ugyanolyan jól fogom tudni ezt a dolgot, mint ő. Az emberek szeretik jobban tudni a dolgokat a másiknál, és ez a jelenség a tudás erősségével csak növekszik.
Tehát a hibás maga a "tudás"? És itt jut eszembe a bibliai jelenet az almával. Éva tudni akart, letépte az almát és beleharapott. A többit pedig már tudjuk.
Minél többet tudunk annál több kérdés merül fel, annál jobban elbízhatjuk magunkat, annál reménytelenebbnek látszik, hogy valaha az ember "eleget" fog tudni. Csak el kell képzelni egy olyan társadalmat ahol nincsenek "buta", illetve alul-képzett személyek. Senki se hinne senkinek, mert azért mindenki egy kicsit a saját vélekedése szerint fogja tudni, amit tudni vél.
Persze nem az ellen beszélek, hogy a népesség képzett legyen, sőt támogatom. De a kicsit utópisztikusan eltúlzott "túlképzett-társadalom" valószínűleg megrekedne, vagy csődbe fulladna. És ugyan utópisztikusnak neveztem, valamilyen szinten mintha efelé haladnánk.
Amennyiben pedig elérnénk ezt az állapotot csak egy valami menthet ki minket a gödörből: a tudás megint. Akármilyen paradox is.
A konklúzió számomra mégiscsak az, hogy valamilyen szinten egészséges egyfajta társadalmi rétegződés, a képzetlen és tudatlan emberektől kezdve a túlképzett zsenikig, mert ha mindenki zseni lenne, belefulladna a világ.
Felnőtt gyermek
Van, hogy úgy érzem, legszívesebben gyerek lennék újra. De eközben van, hogy felnőtt szörnyetegként, a nagybetűs élet kihívásaira kell válaszolni.
Úgy érzem szétfeszít ez a kettősség....
A carpe diem bukása
Tudom, már többször foglalkoztam az élj a mának elvvel és kifejtettem nem tetszésemet, aztán megértésemet, most pedig azt hiszem sikerült nyugvó pontra jutni ebben a témakörben.
Tehát alapvetően egy jó dolog lenne a carpe diem. Csak épp ezt az életérzést felnőttkorban nagyon nehéz, illetve lehetetlen megélni. Gyerekkorunkban nem gond a mának élni, hiszen mit gondolunk kicsiként a holnapra? Anyukánk, apukánk gondoskodik rólunk, megcsinálja a vacsit, elénk teszi, segít mindenben, ott van amikor lefekszünk, ott van amikor felkelünk. Semmi miatt nem kell előre gondolkodnunk, csak mindig élni a mának.
Azonban ahogy felnövünk ez megszűnik, állandóan azon gondolkozunk mi lesz holnap, holnapután, egy hét múlva, mit kell megcsinálnunk a következő félévben stb... nincs már mögöttünk olyan mértékben a segítség sem. Így máris nem olyan könnyű élni a mának.
Szóval hacsak nincs valaki aki elhalmoz minket pénzzel és ezért azt tehetünk amit akarunk, vagy nem alakulunk valahogy vissza gyerekké, a carpe diem érzés, csak egy sokat emlegetett, vágyott érzés marad csupán.
külső vagy belső
Nyilván mindenki előtt ismert az a mondás, hogy a "belső értékek számítanak igazán". Vagy, hogy a belső fontosabb, mint a külső.
Erről nagyon sokat beszélgettem már a barátaimmal. Persze a külső megítélése szubjektív. De saját tapasztalatból és mások megfigyeléséből is arra jutottam, hogy igenis a külső az ami számít. Főleg a pasiknál. És főleg a kapcsolatokban, de általában az egész életben.
Először ugye az embert kívülről látják meg, nem a lelkét, és az eszét. Azonnal levonnak egy következtetést a külső alapján, még akkor is ha nem akarnak, tudat alatt. Szerintem kb. 40-60% a megoszlás a külső javára általában, de ez embertől függően nyilván változhat.
Sajnos, mint már említettem ezt saját magamon is észreveszem. A külsőségekre nagyon figyelek magamnál és másnál is. Hiába kedves velem valaki és megtesz értem mindent, ha külsőleg nem tetszik....az egész csak hűhó.
Másik megfigyelésem ezzel kapcsolatban, ami mostanában az életem mottója is lehetne, hogy a szépség megnyugtat.
Ha valami szépet látok, az ugye harmonikus és ezért megnyugtat. Ez lehet ember (hiszen most elsősorban emberekről beszélünk) de tárgy, vagy növény, vagy állat is.
Ilyen nézőpontból szerintem teljesen érthető, hogy a külső igenis számít, és igenis előrébb való sokszor, ill. a kapcsolatok elején, mint a belső.
Persze kérdés, hogy hosszútávon mi a jobb. Hiszen ha valaki meg akar állapodni, nem biztos, hogy jó ha nagy részben a szépségre koncentrál. Mert ugye, mint tudjuk az sokszor az ész rovására megy....
Költözés
Sokáig megint nem írtam. Nem tudtam tartani magam ahhoz, hogy most tényleg vezetni fogom ezt a blogot. Pedig továbbra is rengeteg gondolatom van, amit megosztanék...lássuk van-e értelme egy újrapróbálkozásnak.
Ez úgyis idevágó téma, hiszen az egész életem október óta egy naaagy újrakezdés. Ehhez tudni kell, hogy elköltöztünk. Onnan ahova születtem, ahol felnőttem, ahol 23, azaz huszonhárom évig éltem, laktam, aludtam, éreztem, pihentem, szerettem, utáltam, sírtam és nevettem. Nem csak a lakás, de a környék minden porcikáját ismertem, illetve ismerem. Az, hogy miért kellett költözni egy másik sztori, annyi elég hozzá, hogy a lakás fenntartási költsége már túl nagy volt.
Nem tudtam, milyen lesz költözni. Féltem tőle. Olyan rossz érzés volt, mintha megcsalnám, vagy elhagynám azt a helyet, ahol felnőttem. Másnak az a lakás sosem, fog annyit jelenti, mint nekem. De meg kellett tenni...
Érdekes, hogy az első pár nap nem is volt zavaró, maga a költözés aktusa annyira sietős és zaklatott, hogy az ember nem is figyel oda a lelke mélyén zajló eseményekre. Aztán amikor a külső vihar lecsendesedik, akkor tör elő a belső.
Sokáig tartott megírni ezt a bejegyzést. Azóta sok minden történt hogy elkezdtem. Az előbb említett vihar kitört és majdnem elpusztított mindent. Kapcsolatokat, barátságokat, egyetemi előrehaladást, egészséget, mindent. Szerencsére sikerült megálljt parancsolni ennek a belső tombolásnak és összeszednem magam. De ez sok könnybe, és lélekfacsarásba került.
Az új lakásban jól érzem magam. Az albérletben szintén. De sehol se fogom úgy otthon érezni magam, mint ahova születtem. Egy rész örökké semmivé vált az életemből és ezáltal belőlem is...
Emberi dolgok
Tudom, hogy soha, de soha nem fog alább hagyni bennem a miértek keresése, és az emberek megértése iránti vágy.
Már kezdek hozzászokni, hogy ilyen típus vagyok és ez egyfajta boldogságtalansággal jár. Persze a világ minden kis szeletének megértése hatalmas boldogság...de mégis fájdalmas.
És ami furcsa számomra: ahogy egyre több embert ismerek meg, nem hogy egyre jobban érteném őket, hanem inkább egyre kevésbé. Hiába értek már sok mindent és fogok megérteni még többet, mégis sok reakció megrémiszt...
Az emberek furák...pedig én is ember vagyok...mégsem értem őket.
Emberek vagyunk mind, de nem értjük egymást.
mit is akarsz...
- ... romantikus típus vagy?
- nem mondhatni. kinőttem már abból.
- és boldog, akarsz lenni?
- persze, ki nem szeretne?
- de akkor mi számodra a boldogság? tudod egyáltalán?...
Hiba
Most olvastam ki egy nagyon érdekes, és tanulságos könyvet a tanárok, diákok és szülők kapcsolatáról és ezeknek a kapcsolatoknak a kezeléséről, nevelési stílusokról, stb.
Volt a könyv végén egy igazán érdekes alfejezet, ahol a írónő azt taglalta, hogy milyen alapvető hibákat követnek el szülők és tanárok is egyaránt a nevelésben. Az egyik ilyen, és szerintem legnagyobb hiba, maguknak a hibáknak a hangsúlyozása a gyermek nevelése közben.
Ha úgy nevelünk egy gyereket, hogy az eredményeit nem dicsérjük, hanem egyszerűen természetesnek vesszük, viszünk a hibáira folyamatosan felhívjuk a figyelmét, azt fogjuk elérni, hogy a felnövekvő egyén önbizalom-hiányos és rendkívül kritikus szemléletű lesz, mind önmagával, mind a külvilággal szemben, hiszen ezt a példát kapta gyermek korában is.
Ez - gondolhatnánk - nem olyan nagy baj, legalább nem szalad el vele a ló, mindig lesz önkontrollja. Igen ám, de ez a túlzott kritika megkeseríti az ember életét, és felnőtt korában egy szélsőséges, eltorzultan szubjektív világnézettel fog rendelkezni, amit csak tetéz a folyamatos önbizalomhiány, amit nyilván majd kompenzálni akar majd valamivel. Ez további rossz személyiségvonásokat fog eredményezni.
Sajnálatos módon, még motiváló hatással se lesz a gyerekre a hiba kihangsúlyozása, mert a kis tanuló nem fogja SOHA megtanulni azt e módon, hogy a saját érdekében tanul, hanem azt fogja levonni következtetésként, hogy azért tanul, hogy "hibátlan legyen" mások szemében ráadásul. Így a későbbiekben is másoknak akar majd megfelelni.
Azt hiszem a fent említett pár példa után nem kell tovább taglalni, hogy milyen hátrányos következményekkel jár egy ilyen rossznak mondható pedagógiai módszer. Az önállóság tökéletes elvesztésével jár, amit pedig pont hogy erősíteni kéne ebben a korban. Azok a gyerekek, akik dicsérve vannak az elért eredményeik miatt, és aztán azt a területet folytathatják, amiben jók voltak, sokkal boldogabbak és magabiztosabbak lesznek. Így a tanuló a tanár irányítása és felügyelete mellett a saját ütemében haladhat, gyorsabban azzal ami megy neki, lassabban azzal ami kevésbé. E módon magabiztosabb lesz a tudásában és a kevésbé sürgető légkörben, nem érzi majd úgy, hogy a tanulás egy külső erő, hanem a folyamatos megerősítés és segítség útján lassan belső erővé, motivációvá alakítja át.
Ezt azt hiszem a hazai gyakorlatba is át lehetne ültetni, mert többek közt ez a régi, hibás módszer is közre játszott abban, hogy manapság milyenek az átlag magyar felnőttek....
